1. Valamikor hajdanán

     

Bodrogkeresztúr látképe

      Látszólag köze sincs a lényeghez 1937-nek, mert én csak 1938-ban   születtem. Mégis talál tam benne izgalmas összefüggéseket. Az furdalt   bennem, hogy a mindenség számára, hol és miként kerülhettem szóba, hogyan „fajulhatott” odáig a dolog, hogy egy kéjes pillanatban… szóval megtörtént, ami megesett, én meg most… itt vagyok!

    A kezdetekhez jóapám – egy évekkel későbbi – megjegyzése vezetett :           – Te sem ágyban készültél fiam! – úgy vélem ez csak szólás volt, mert kutatásaim egy miskolci bútorozott szobához vezettek.            

    Nem tudom milyen október volt akkor, amikor az első, igazán rám vágyódó pillanat megálmodott. Nem tudom, mégis azt gondolom, egy olyan vén asszonyok nyara lehetett, az utolsó szép természeti csodák napjai, ami még titkolja a búcsúzás fájdalmas pillanatait. Mert minden színes, tobzódik még a létezés, de érezhető mögötte a fák, a virágok utolsó kísérlete az életre. A méltóságteljesen távozó nyár szokásos integetése.                                             

     Valahogy így lehetett! Azért gondolom, mert közvetlen őseim emlékei ben ez az esemény, valamiért így maradt meg. Ahol a szülők és gyerme kek sokasága, egy kisebb és egy nagyobb szobában, egy ágyakkal megtűz delt konyhában éli napjait, új életet nemzeni aligha lehetett. Maradt a rét, az erdő, a megfakult fűszálak, a levelek avarillatú szőnyege és két szerel mes ember, akiknek ölelésében már létezésem szerepelt.                                         

    Lehet, hogy csodálatosan kék volt az ég. Talán gyönyörű nagy gomoly fellegek úsztak a mindenség vizén, de akárhogy is volt, mert ha létezik valamiféle lélekvándorlás, akkor bizony engem ez nem a legjobb­kor ért. Őseim aligha gondoltak erre, követték az élet természetes rendjét. De hogy a születés egymásutániságában miért pont nekem kellett követ keznem, rejtély. Sem az előzmények, sem az azt követő történelmi évek semmi jót nem ígértek.                                                     

     Rejtély, hogy büntetésként, vagy jutalomként kaptam, ezt a korszakot? Ők, mindenesetre, az utóbbiban hittek.                                   

  – Nem jól van ez így Annus! – mondogatta egyre gyakrabban nagyanyám anyámnak. – Meddig akarsz még rágódni azon a szomorú eseten?                      

    Anyám elmesélése szerint, ez a szomorú eset, élete nagy szerelmének tragédiája volt. Az egyik bálon, szinte a karjaiban halt meg G. Pista, amikor hátulról leszúrták. Anyám nemcsak lelki beteg lett, de úgy tűnt, hogy többé ki sem heveri ezt a rémületet. Évek teltek el, bálba nem járt, a fiúkkal sem igazán állt szóba, így szépen, lassan, az akkori szokások szerint, - úgy huszonöt évesen, - már vénlánynak számított.    

  – Igazán törődhetnél ezzel az Andrással... – forszírozta rendre a dolgot nagyanyám. Faluhelyen a hasonló nevű, Bandi volt, de az apám szállás- és kenyéradó gazdája következetesen Andrásnak szólította. Így, ez az ünnepélyesebb megszólítás élete végéig megillette. Mindenki Andrásnak szólította, csak anyám becézgette:                                          

    – Így Bandikám, úgy Bandikám...                                                         

    Mire megöregedett mindenkinek Bandi bácsi lett.                               

    Anyám tudta, kiről van szó. Közös házuk utca felőli részén, Markovics József csizmadia mester, szóval suszter, illetve egy napjainkban épp kivesző mesterségű cipész lakott. Apám, mint segéd, ott gyakorolta a nehezen megszerzett mesterségét. Egy Hernádközeli faluból Alsónovajból kóborolt idáig, hol itt, hol ott találva munkát, mire kikötött a Bodrog partján.                                                                                          

   – Nem látod, hogy sündörög körülötted? Mire vársz?                          

 Szájából halk szuszogással jöttek a szavak, amelyhez aláfestő hangokat a köpülő cuppogása komponált.                                                 

  – Az élet rendje, hogy férjhez menjél, gyereket szüljél. A faluban már nem akad hozzád illő. Itt fogsz sápítozni a nyakamon, míg meg nem halok.                

 Kitudja, hanyadszor hallotta ezt anyám, s lassan belátta, hogy nagyanyámnak valahogy mégis igaza van. Ám ahhoz túl szép és túl büszke volt, hogy az évek alatt belecsontosodott felfogásán egyik napról a másikra változtasson.                                                                  

    Arról mit sem tudott, hogy a háta mögött fondorlatos cselszövéssel mindenki arra törekedett, hogy ezen mégis  változtasson. Későbbi keresztanyám Bözsike, – anyám húga – már igencsak ment volna férjhez, meg vitték is volna, de a szokás, az szokás! Hiába, mert előtte még ott "apácáskodott" az idősebb nővér, az anyám. Ő pedig az istennek sem akart hallani a házasságról.                                                 

    Egy napon aztán nagyanyám szokatlanul kezdte a reggelt.               

    – Na jányom! Ma ünnep lesz, akkor sem dolgozunk, ha zsidó gyerekek potyognak az égből.                                                                   

     Anyám csak bámult és értetlenkedett. Azt tudta, hogy péntek van, s azt is, hogy a zsidóknál sábesz (szombat) előtti nap, amit hosszú napnak is neveztek. Olyan böjtnap volt, ami a hétvégi munkaszüneti napok közé tartozott, de hogy mi köze van neki, és az ő családjának ehhez az egészhez, azt bizony nem értette. 

   Tisztába volt a zsidó hétvégekkel, hiszen egy portán laktak Markovicsékkal. Néha előfordult, hogy a sakter rosszul metszette el a liba nyakát, ami e miatt aztán nem lett kóser, azt a Városi család éhes szájú sokadalma szívélyesen bekebelezte. A hála sem maradt el soha, hisz ahányszor nagyapám halat hozott a Bodrogról, Markovicsék mindig kaptak belőle. Ebben az együttélésben mindenki jól járt. S lám-lám, a két család között, most egy sokkal furcsább kapcsolat kezdődött. 

    – Mifene történt jóanyám? Milyen bolondság ez? Tán csak nem tetszett korán reggel bepálinkázni? Mi az, hogy ma ünnep van? – furcsálkodott anyám.

     – Ne törődj semmivel Annus, vedd fel az ünneplőt, majd mindent meg tudsz idejében.

       Akkortájt még a gyerekek, – ha nem is nagyon értették, vagy netán nem értettek vele egyet, – nem nagyon firtatták a szülői parancsot. Így aztán anyám is engedelmeskedett. 

   Feltűnő volt, hogy nagyapám is hamarabb haza jött a  varsák nézegetésből, és nagyanyám őt is, az egyetlen valamire való sötét ruhájába öltöztette, oly illendően, ahogy mások egy temetésre készülnek. 

       Csak azért mondom, hogy nem a vasárnapi misére, mert nagyapám utoljára akkor volt templomba, amikor nagyanyámat elvette. Ez a szokása ráragadt az utódjaira is.

    Anyámnak már akkor is "több esze volt, mint hatpár csendőr csizmának" – legalábbis ezt akkortájt így mondták.  Átszaladt a szomszédba lakó, népes zsidó családhoz, hátha tudják, amit ő csak sejtett. Fridmannék legidősebb lányával jó barátnék voltak. Judit különleges szépségű lány volt, a tartása büszke volt, tekintete őszinte, mosolya a keleti szépségek báját viselte. Ritka neve volt, nem is hívtak így más lányt a faluban.

       Úgy voltak ők ketten, mint a testvérek. Most sem csalódott benne, mert máris mondta, amit hallott...

      – Tegnap mesélte a Markovics fiú, hogy nálatok ma lánykérés lesz. 

       Tíz óra körüli magasságra emelkedett a nap, mikor egy szép, fehér bajuszú öreg paraszt köszöntött rájuk a nyári konyha előtti semmittevő üldögélésükben. 

       – Adjon Isten jó napot! 

       – Adjon kendnek is...

       – Városiékat keresem... Városi Gábor családját... 

       A körülötte bólogatók biztató mosolya bátorította.

       – Mondanám is, hogy miért... 

       Kicsit szusszantott, nem volt nagy gyakorlata az efféle dolgokban az idősebb Németh Andrásnak. Elsőszülött fia volt apám, ő vitte tovább a nevét. Most harmincévesen, sorsfordulóhoz érkezett...

     – Hát, ugye, leánykérőben... Az Annuska lányuk meg az én Bandi fiam ügyébe tettem meg ezt a hosszú utat... 

      – Isten hozta! Üljék ide, tessék üljék le. 

  Nagyanyám szorgosan sertepertélt, kötényével porolgatva egy háromlábú ülőkét, de félszemmel figyelte, ahogy apám csendes léptekkel,  Markovicséktól közeledik a népes összejövetelhez. 

    Előkerült Városi nagyapám is, meg a szülői háznál lévő néhány kiskorú testvérgyerek. Bor is került a tisztaterítős asztalra, a szomszéd Fridmann család legjobbik borából. Nem volt ez véletlen. Anyám másik barátnéja Fridmann Emma volt. Ő hozta ajándékba.

     Markovics mesterék sem fukarkodtak a vendéglátással, mert Friderika asszony olyan süteményt kanyarintott az asztal közepére, ami már látványában is csoda volt. Olyan tíz cm-es négyszög alakú volt, négy sarka középre behajtogatva, közepében különböző töltelékekkel, vaníliás cukorral meghintve.

   – Ezt meg kell kóstolnia Vendéguram! – csicseregte az alkotására büszke asszonyság. – Ez egy több ízű delkli, van benne túrós, szilva-, meg áfonyalekváros is...

     Nagyapám rövidre zárta a szóáradatot.

    – Biztos, hogy megkóstolom – sunyin körbenézett – de hát így ebéd előtt, ugye...

     – Igen, igen, – restelkedett Friderika asszony – majd később...

   Ide-oda bólintgatott, zavarában valami köszönésfélét motyogott, aztán bement a házba.

    Harapni való következett, meg egy-két kupica törkölypálinka. Apám egy ölelés után már apja mögött, annak vállát fogva figyelte az eseményeket.

   Anyám fel se nézett, a szembeülők csizmáját nézte, amin ott fényesedett a delelésre készülő napsugár. Az egészet úgy figyelte, mint a süket ember, aki körül szépen cseverésznek a rokonok, ismerősök, de felfogni nem bírta, hogy most mi történik körülötte. Pedig végül is ezek a percek voltak azok, amikor lányságának vége szakadt.

   Mikor ebéd után Friderika asszony arra térült-fordult, addigra a sütemény olyan feneketlen kútba  végezte sorsát, amilyen a mohó kisebb testvérek gyomra.

     – Hogy esett Vendéguram a zsidó sütemény?

     Hangjában sejtelmes büszkeség volt, egy csipetnyi csípőség, de egy bársonyos tisztelet is a megkérdezettel szemben.

    – Biz' az nem volt semmi! – iparkodott nagyapám, de csak az ég tudja, hogy mire gondolt. Lehet, hogy a sütemény ízére, lehet, hogy az üres tálcára.

   Isten, láss csodát odafenn! Így találkozott egymással akkortájt egy zsidó szomszéd, egy katolikusnak keresztel halászcsalád és az Alsónovaj-i református egyházközösség presbitere, Németh nagyapám személyében.

    Nem ígért valami nagy gazdagságot, ez a leendő házasság! Egy szép és ügyes, de szegény lány, készült férjhez menni, egy nincstelen, de szorgalmas, iparos legényhez... 

  Így esett meg az eljegyzés, amely engem, mint későbbi következményt, a lángoló világ tüzébe kergetett.

---

2. A falusi élet   

       A falu, az falu, de nem azért, mert kisebbek a házak! – mondogatta gyakorta apám. Ezzel nem valami rendkívüli felfedezést hozott nyilvánosságra, inkább nosztalgiából, mert a városból, faluból egyaránt kivette a részét. Ez alatt csak részben gondolhatta, hogy nem azért falu az, ami már több egy tanyánál, és ott is parasztok élnek. Bár városban is, falun is akadtak urak, de senki sem hitte, hogy csak ebben különbözik a kettő egymástól, hanem alapvető szokásaiban, sajátos törvényeiben.

       Ez azért érdekelt engem, már kamaszodó fejjel is,  mert különböző emberi kapcsolatokat fedeztem fel a két család, Némethék és Városiék életkörülményei között. Olyan volt számomra nagyszüleim életközege, mint a rétestészta. A sok gyűrődéstől tele volt rétegekkel. A rétegek között láthatatlan válaszfalak voltak: körülmények, szokások, íratlan szabályok, stb.

    Az egyik ilyen, amiről meséltek szüleim, például a párválasztás volt. Más jelentősége volt falun a házasságnak és a gyerekszületésnek is, mint városon.

      Falun két fiatal egymásra találása, nem egyszerűen úgy működött, hogy "meglátni és megszeretni". Legtöbb helyen olyan „törvény" uralkodott, amely nehezítette a párválasztást.

    – Kódishoz soha ne menjen kódis! – hallom Németh nagyapám hangján. Ez szerinte azt jelentette, hogy ha vagyonban nagyjából azonosak kapaszkodtak egymásba egy életre, abból csak szegénység született.

    A jómód mércéjét a föld és a jószágok (a házkörüli háziállatok) jelentették. Módoséknál „volt mit a tejbe aprítani". 

     Persze kisebb eltérések azért voltak. Ha a lány szegényebb is volt valamicskével, annak bizony igencsak szépnek, takarosnak és felettébb ügyesnek kellett lennie. Ilyen volt anyám!  A fiúknál viszont valamilyen társadalmi, közösségi rangja kellett hogy legyen. Apámnak szakmája volt, ereje, egészsége valamit ellensúlyozott hátrányosabb anyagi helyzetén.           Aztán, ott volt a helyi szokások további rendje is: „kálvinista" nem kereshette egy „pápista" kegyeit. A falu alvégén lakó nemigen merészkedett a felvégre, mert az ottani legények úgy eltángálták, hogy örökre elment a kedve a széplánykereséstől. Számtalan ilyen és hasonló erős fal épült, s vette körül a falun élő embert.

        A házasság is ilyen volt. Sokkal bonyolultabb és kötöttebb volt ez, mint városon. Olyan elképzelhetetlen volt, hogy odaállt a pár az anyakönyvvezető elé, igent mond, aztán különösebb ceremónia nélkül megkezdte a házaséletet. Bár városon ez már divatozott.

       Faluhelyen még a legszegényebbek körében is ez sokkal nagyobb esemény volt. Ha soha nem, de akkor mindenre kell, hogy fusson a szegénységből, mert ez egyike volt azon  szokásoknak, hogy egy életre szólt, s még, ha az érintettek ingének, gatyájának árát is, nem egyszer egész évi keresetét megitta a násznép, akkor is ünnep volt az ünnep.

       Ma sem értem, hogy miért csaptak rendre ilyen nagy dáridót. Azt aligha volt érdemes ünnepelni, hogy egy életre való göncöt vettek a nyakukba. A másik sem lehetett igazi indok, mert a párok – kevés kivétellel – az együttélést már a házasság előtt jóval megkezdték. Az egyik rokonom mondta erről, hogy „ha egy cipőt vesz az ember, előtte azt is  felpróbálja".

       Az sem adott okot ivásra-evésre, hogy a házassággal a fiatalok önállósodnak, mert ha lehet, ez még nagyobb szolgaságra ítélte őket. A házassággal „két kézzel gyarapodott a gazdaság és a család." – tartotta a falusi ember. Mert bizony egy-egy háznál három generáció is együtt élt, s itt az új férj az apja, vagy az apósa mellett vette ki részét a teendőkből. Szava, tanácsa aligha számított, sőt a munkában is a nagyobbik részt  ő kapta.

       A menyecske, az anyja, de legtöbbször az anyósa mellett már megbecsültebb szerepet kapott. Bár egyenrangú lett a családban, de a háztartás alacsonyabb rendű munkái is mind neki jutottak. Itt aztán mindegy volt, hogy az új asszony zsellér, cseléd, falusi iparos, kereskedő, vagy kis tisztviselő házába került, nyakig bele süllyedt a sokgondú háztartási munkák közepébe. Ráadásul a módosabbjánál még ápolni kellett a külcsinyt is, mutogatni a „kivagyiságot". Nem mulaszthatta el vasárnaponként a templomi misét, és a különböző falusi közösségekbe kötelezően el kellett járnia.

       Minden olyan mesterkéltnek látszott. Az egyetlen természetes mozzanat a házaséletben a születés volt. Itt voltak viszont a legszigorúbb szabályok. A születésszabályozásnak minden módját tiltotta a paraszti erkölcs. Annyi gyerek született, amennyi éppen születhetett.

       Persze titokban, az okosabbjának ehhez is meg volt a maga módszere. A szerelmi együttlétben vagy az asszony, vagy a férje rendre kísérletezett az aktus félbeszakításával. Hátha megússzák egy újabb gyerek nélkül. Bizony a szerelem a házasságon kívülre szorult. Nem pusztán azért, mert a testi együttlétek jóval előtte megkezdődtek, hanem azért is, mert ekkor egészen más szokások szabták a törvényt.     

      A nagyszülőknél – mint akkoriban mindenhol – nem az étkezés volt az élet fő gondja. Ha volt mit enni, volt, ha nem, akkor beérték annyival. Nem voltak olyan flancosak a konyhák, mint manapság. Néhány alapvető berendezés, edények, a nélkülözhetetlen eszcájg és kész. A tinédzser lányoktól az öregasszonyig, mindenki gazdasszonykodott. Ennek aztán az lett a következménye, hogy ritkán tudtak jól főzni, és nem is étkeztek valami változatosan. Városi nagyanyám kivétel lehetett, mert nem csak ő főzött ízletesen, de lányai – így anyám is – is kiváló ételvarázslók lettek.

       Így volt ez a hétköznapokon. Kenyérrel, egy darabka szalonnával el voltak ebédig, aztán a házkörüliből, – tészta, zöldség, kása, köles stb.-ből – kanyarított valaki egy ebédfélét, este pedig jöhetett a kenyér újra, a déli maradék, meg a pincehideg aludttej.      

      Más volt a helyzet a hétvégeken, az ünnepeken, vagy ha vendég érkezett. Akkor olyan bőségben főztek, sütöttek, amilyet a fantáziájuk ki tudott találni. Nem felejtem, hogy ez a pocséklás néha érthetetlen volt számomra. Városi Gábor nagybátyám felesége, – aki igencsak vendégszerető rokon volt, –  amikor leszűrte a húslevest, a mi városi gyomrunknak kedves, finom zöldségeket mind kidobta a tyúkoknak. Tette ezt egészen odáig, amíg meg nem győztük arról, hogy ez milyen finom része egy jó ünnepi ebédnek.

       Ahol nagyon szegény volt a család, ott többnyire nem azért főztek csapnivalóan, mert esetleg nem tudtak volna jobban, hanem azért, mert nem mindig volt miből.

       A falusi ember többsége szűkösen élt. Ami volt éppen, azt ette. Ezért igaz egyszerre, hogy a parasztasszonyok nem tudtak főzni, meg az is, hogy kitűnő népi és parasztételek receptjeire még ma is emlékszem.

       Ami a házakat illeti, mindenki valami csínosat szeretett volna. Évente legalább egyszer lemeszelték kívülről, havonta meg  föltapasztották a helyiségek földjét.

       Amikor először elküldött az egyik nagyanyám, hogy egy vödörbe szedjek neki a főúton egy kis tehén- és lószart, nem tudtam elképzelni, hogy mi a nyavalyának kell az. Csak amikor agyagos földdel elkezdte kevergetni akkor tűnt fel, hogy az egész olyan massza  lett, mint egy barnás malter. Ezzel aztán szépen felkenegette hol a konyha, hol a szobák valamelyikének a földjét (mert náluk még nem volt padló, vagy kövezet) s ennek a műveletnek a frissítő hatása szinte megváltoztatta az egész lakást. Igaz, hogy az enyhe illata is átjárt mindent rendesen. Amíg meg nem száradt, rálépni tilos volt. Szép, sárgás föld lett az aljzat mindenütt és hihetetlen, hogy meg se repedezett.

      Nekem – a kamaszkoromra emlékezve – minden olyan volt, a nagyszülők házánál, mint a mesében. Az egymástól jóval távol eső két településen is, nagyjából ugyan az volt a tipikus, hogy a hosszú házak mentén oszlopos gang, bent egy olyan előszobaszerű pitvar, abból előre a konyha nyílt. Egyik oldalon a hálószoba volt, a másikon meg a tisztaszoba. A hálószobában mindenütt kemence. 

   Télen így a fűtés szinte semmibe került, mert minden helyi anyag eltüzelésére, – amit évközben gyűjtögettek – alkalmas volt a kemence. Szegényebb helyen még a "tehéntrottyot" is kiszárítva eltették télre és fűtöttek vele.

      A szobákban minden célszerű volt, semmi felesleges. Ahogy mondani szokták, a szükség szabta megoldások uralkodtak. A lakószobákban legtöbb helyen egy asztal az ablak alatt, étkezésre és minden szobai munka elvégzésére. A kemence körüli ülőpadka a téli üldögélésre szolgált.

      A falak mentén az öregebb házaspár számára erős keményfából készült ágy, ami nemcsak szűkös volt, de felettébb kényelmetlen is, mert ki tudja miért, de  akkortájt még, senki nem álmodta meg a franciaágyat. A kemence körül meg annyi vackon aludtak a gyerekek, ahányan voltak. Legtöbbször fiúk, lányok, kicsik és nagyobbak egy csomóban. Az öregekkel ellentétes sarokban a fiatal házasoknak is volt egy ágy. Így aztán mindenki megfért akár egy szobában, de volt, aki kiszorult a konyhába.

    Aki felnőtt, az megnősült, vagy férjhez ment és sokáig nem maradhatott a szülői háznál, szárnyra kellett kelnie legtöbbször a hely szűke miatt.

    Bármennyire is összezsúfolódtak, többnyire ott volt egy szabadszoba, amit tulajdonképpen nem használtak semmire. Tisztaszobának hívták, amit a vendégek számára nyitottak csak meg. Ezért volt a parasztélet ugyan úgy szűkös, mint pazarló is. Mert akárhányan is éltek egy szobában, a tisztaszoba érintetlen maradt.

    A két nagymama háza között volt azonosság és több  feltűnő különbség is. Az egyik, ami a spóroláshoz kötődött, hogy mindkét ház helyi anyagból készült. Németh nagyapám háza a cigányok verte vályogból, Városi nagyapámé bodrogkeresztúri kőből. Mindkettő abban volt egyforma, hogy nyáron hűvös, télen meleg volt. Míg apám anyja szabadkéményes tűzhelyen kotyvasztott, anyámék sparheltjéből, már a kürtőn át távozott a füst. Mindkét házból eltűnt a régi divat, nem volt külön konyha és pitvar, hanem a kettő már egybe volt, így nagyobb hely jutott a család életteréhez. 

   Apróság, de Városiéknál tapasztott volt a helyiségek járófelülete, rongy-szőnyeggel terítve, míg a másikénak fapadlós volt a szobája, konyhája egyaránt.

       Mai ésszel már aligha érthető, hogy évszázadokon át miért nem változott célszerűbben a falusi építkezés. Elképesztően kisméretű ablakok mindenütt, olyan ajtók, amin egy átlag méretű ember is csak lehajtott fejjel közlekedhetett. Így az egész szellőzetlen, homályos lakás lett.

       Számunkra akkor, ezek a részletek aligha voltak érdekesek, csak a mostani visszaemlékezés hozta felszínre őket. Nekünk gyerekeknek a bűvölet és a kaland egész tárházát adta a természet közelsége. Ott éreztük meg igazán, mi mindent kínál. Napfényt, levegőt, izgalmas környezetet, amiben el kellett viselni mindezek hátrányait is; a port, a sarat, szelet, sérüléseket, stb. A nagy felfedezések és tapasztalások időszakai voltak a nyarak. Ott tanultam meg libát őrizni, tömni, tollukat tépni, úszni, fát mászni, lepkéket, rovarokat, mezei virágokat gyűjteni, aratás után mezítláb a tarlón csúszós csoszogással úgy járni, hogy ne szúrjon.

      Ott ismertem meg, hogy készül a vaj, túró, hogyan kell kenyeret dagasztani, sütni, miként lehet házilag szappant főzni. Hogy ezek ma már nem fontosak? De igen, mert ezekkel együtt megtanultam az alkalmazkodás szükségességét, a rám bízott feladat teljesítésének felelősségét is.

   

 

3. A gombszemű

 

 Ezt a történetet anyám mesélte lánykoráról, és úgy, mintha nem róla szólna...

       A szűkölködésben mindég több a baj, mint a boldogság. Leginkább az előbbinek van járása. Neki is jutott egy letört darabjából, mikor az erdőből hazafelé igyekezett egy nagy hát fával, meggörnyedten, kimelegedve. Nagy eső szakadt a nyakába, egy hosszabb, nyári zápor.

       Másnap már felkelni sem bírt. Kiszélesült az a két piros folt az arcán, – ami egyébként mindig ott volt – de most a láz festette oda. Arccsontjai ijesztően domborodtak elő bőre alól. Apró gödrében bágyadtan fénylett pillái között a szeme, amit vörösre szőttek a vékony kis erek. Ebben a tettes az álmatlanság volt, meg a sírás.

       Egy hétig nyomta az ágyat. Szüntelenül Bimbóra, a soványka tehénre gondolt, meg a répaföldre. Pillái összetapadtak, s égő arcát nedves csíkok szántották végig. Néhány cseppje belegördült cserepes ajkának vékony vonalába. Furcsa, sós íz folyt szét nyelve hegyén, ami alig oszlott szét, újabb tolakodott helyébe.

       Az első éjszakák után elapadt a könnye. Mintha kiszáradt volna a szeme, csak néha csillant meg a szegletében egy-egy gyöngy. Utána semmi. Feküdt az ágyon, méregette a gerendákat, számlálgatta a keresztbe rakott, barna deszkákat, amíg egybe nem mosta őket a sötét. Ha lehunyódott a szeme, ugyanígy ébredt: tekintete a gerendákon idegesen keresgélt valamit, amit a homályban, halványan is, de látni lehetett.

       Várta a hajnalt. Mindezt újra és újra végignézte; hogyan veszíti hatalmas foltját a sötét. Aztán a hangokat figyelte. Először a cirpelő tücskök hallgattak el, aztán a réti mocsár békái. Valahol kutyák vakkantottak, de csak fáradtan, nem elnyújtva, ahogy éjszaka. Néha úgy tűnt neki, hogy csend van. 

     Ilyenkor boldog volt.

       A derengő fény lassan visszaadta az ablakban nyíló muskátlik színét. Az anyja is megmozdult. Nagyot nyögött, derekát egyengette, azután kitipegett a konyhába. Mezítelen lábának topogását elnyelte a szoba tapasztott földje.

       Soha nem látta felkelni, csak most. Azóta, hogy az apját elvitte valami ismeretlen kórság, ő is hajnalban kelt. Mindig a konyhából szólt be neki, s ő 16 évesen, – mikor úgy kívánja még az ember az alvást, –azt sem tudta, hogyan támolygott ki hozzá... 

       Nem is figyelte soha a felkelő napot. Ha ment, az úton is bóbiskált. Most látta először, hogyan önti el vérével az ég alját a nap, s miként válik arannyá a fakuló vörös. Mire az első sugár is végigsiklott a föld felett, keresztül a keskeny ablakon az arcáig, már meg is felejtkezett arról a pár percnyi csendről, amit olyan jól ismert.

        Odakint már zuborgott az élet. Halk kürtszó hangja osont be hozzá valahonnan a faluvégről. A csordás hajtotta a teheneket. Nem tudta megállapítani, hogy milyen nótát fúj, mert egy jókedvű összevisszaság volt az egész.

       Nem bírt tovább fekve maradni. A föld hűvös biztonságot ígért a talpa alá, de ahogy felegyenesedett, megszédült. Megkapaszkodott az ágy szélébe. Kis ideig várt, aztán szabadon maradt kezével hátratúrta kibomlott, kócos haját és kitámolygott az udvarra. Az anyja még az istállóban volt, a tehenet fejte.

       – Jobban vagy? – fürkészte végig, de nem állt meg a fejéssel.

       Ő csak ingatta a fejét, majd odahajtotta Bimbó dudvát ropogtató jámbor fejéhez. Az, mintha megérezte volna gyengeségét, felé fordította a jászolba hajló nyakát. Bozontos szemöldöke alatt hallgatagon pillogott a szeme. Bánatos volt, mint egy árva gyereké.

         Ez a kis tehén volt a mindenük. Még azon az őszön vették, mielőtt az apja meghalt. Annak pedig már négy éve. Akkor még borjú volt, ő nevezte el Bimbónak. Magában csak gombszeműnek becézte, a szeme miatt. 

       Az anyja tavasszal már azt mondogatta, hogy eladják.

Alig akadt ennivaló neki, sovány volt, kevés tejet adott. Úgy sem tudtak volna megválni tőle. Sokszor az ő teje jelentette a betevő falatot.

       Nehéz esztendő volt a tavalyi. Aszályos, esőtlen. A szegény emberre a legnagyobb csapás. Az öregek sem emlékeztek ilyen száraz nyárra. A nap kiszívta a földet, kiszárította belőle még a gyomot is. A tél aztán üres kamrával találta őket. Alig főztek, mert néha még arra sem jutott. Bibó szegényes, egyre apadó tejét itták, s bizony rajtuk kívül erre is akadt, több éhező száj.

       Legtöbbször a Kádasék Mártija jött át, akinek szép fekete haja volt, parasztlányhoz nem való, formás bokája és különleges szeme. Akkora, mint egy kis zsebóra és sötét, akárcsak egy fekete gomb. A bőrét pedig nem fogta a nap. Fehér volt, mint a hó. Bolondultak is utána a legények, el is csavarta valamelyik a fejét. Megesett lány lett, sokan szóba sem álltak vele, de ők sajnálták.

       – Eszel egy kicsit Márti? – kérdezte tőle az öregasszony, ha átsompolygott hozzájuk.

       – Ennék, ha ... – szeme sóvárogva csillant a csupor felé, amiben a frissen fejt tej üldögélt. Nyeldeklője eleven játékot kezdett vékony, aszott nyakán az álla alatt.

       Szürcsölni kezdett. Félig megitta, mikor megszólalt:

       – Tessék adni egy kicsit még ... Nem nekem kellene – könyörgött éjbehajló szemével. 

       A gyerekének vitte...

       Az emlékezés gondolatait anyja riasztotta meg.

       – Vidd ezt be, – nyomta kezébe a sajtárt, – egyél, meglásd, visszatér beléd az élet. A tehén láncával babrált, aztán, mintha másról sem beszéltek volna, annyit mondott:

       – Ne félj, megvan még a répaföld...

       Nem szólt többet, csak ennyit. Ezt is úgy, hogy talán maga sem hitte, de biztatni akarta önmagát, meg a lányát is.

       A répaföld! Kiszaladt az istállóból és úgy kapkodta magára a ruhát, mintha menekülni akarna. A kertek alján is úgy rohant végig, ahogy csak a lábai vitték. Az esze másfelé kalandozott. Az a tizenöt sornyi répaföld, ami a réti földön húzódott végig, – mint egy keskeny nadrágszíjdarab, – a szénával együtt kiadta volna a jószágnak a télire valót. A grófi birtokból kapták harmadába. Amikor osztotta az intéző, ott ugráltak mellette:

       – Ez hadd legyen az enyém!

       Az, mitsem hederített rájuk, csak nézte a papírját, mondta a neveket és intett, hogy forgassák tovább a V-alakú ölmérőt.

       – Hadd legyen enyém!

     Nem kapták meg. A következőnél Kádas Márti odafurakodott az intézőhöz, s valami furcsa láng gyulladt ki a szemében, ahogy a tüdőbajosnak kinéző sovány emberre nézett.

       – Az Isztenit! – hunyorgott vissza rá a férfi és belecsípett a lányba. Ez volt a szavajárása. Hibádzott egy kicsit a beszéde, mert selypén, sziszegve ejtette a szavakat. 

       Még akkor is a fehér bőrű Kádas lányt bámulta, mikor öt parcellával arrébb neki adott egy darabot. De Márti már rá se hederített. Nem nagyon érdekelte tovább ez az egész. Leszakított zsebkendőjéből egy darabot és visszafelé megszámolta, hányadik az a kis karó, amire a rongyot kötötte.

       Milyen boldogan ment haza. Pedig fáradt volt. A rövid nyelű kis kapával csak hajolva lehetett egyelni. Néha már térdeltek, estefelé meg már ezt is alig bírták.

        Az első kapálás még elment valahogy. A másodiknál már marakodtak. Egy nap, amikor kijött az intéző, nekiestek az asszonyok.

       – Nekem adja ... Nekem ...!

     Tudta, miért civakodnak. Aki nem kezdett bele a munkálkodásba, attól elvették a földet. Ettől félt ő is. A többiek már napok óta kapáltak, őt meg ott nyuvasztotta a nyavalya, az átkozott betegség. Márti feléje sem jött. Egyszer, amikor átküldte hozzájuk az anyját, azt mondták, hogy a nénjénél alszik a faluvégen, onnan hajnalban hamarabb kiér a földre.

       A kertek alól a réti földre hajlott az út. A kanyarban egy csonkalombú akácfa meresztgette öregedő ágait az ég felé. Onnan kezdődött a répaföld. Lábai egyre lassabban fogyasztották az utat, maga sem tudta, van-e még ereje.

       Elérte az akácfát. Megállt egy kicsit pihenni. Számolgatni kezdte a tarkálló szoknyákat. Egy üres csíkot is beszámított. Mikor másodszor is bizonyságot talált, egy mélységes döbbenet bálvánnyá változtatta. Valaki ott hajlongott a földje közepe táján, azon a keskeny darabon, amit ő kapott...

       Futni kezdett. Talpa alatt ropogva töredeztek a kis répalevelek. 

       – Márti! – állt meg a lány előtt kétségbeesetten és testéből szinte az összes vér elköltözött.

       – Na, – egyenesedett fel a másik és fehér karja a derekához emelkedett, mert alig bírta hajlítani. - Azt hittem már meghaltál, - hunyorgott rá sajnálkozó huncutsággal és még egyszer megroppantotta a derekát. Megfordult és keresgélt a mögötte lévő répák között. 

       Felvette a kendőbe csavart ennivalóját és kortyolt egyet a cserépkorsóból, aztán a megnémult lányra szólt:

       – Ott van egy kapa, valahol a harmadik sorban - mutatott az út felé. – Neked hoztam ...

       Még kapargatott egyet a kapa vasával.

       – Azért kezdtem bele, mert nem akartam, hogy elvegyék... Majd visszasegíted – mondta csendesen és elindult folytatni a magáét.

       Ő csak motyogott valamit. Nehezen jöttek ki még torkán a szavak. Hirtelen nem is értette az egészet. Csak később jutott eszébe az is, hogy Mártinak milyen szeme van. Mosolygott rajta, mert először jutott eszébe, hogy olyan, mint Bimbóé... 

 

 

---

Oldal: 1. Valamikor hajdanán
*** LÁNGOKRA SZÜLETTEM *** - © 2008 - 2024 - smaragd.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat