2. A falusi élet

    A falu, az falu, de nem azért, mert kisebbek a házak! - mondogatta gyakorta apám. Ezzel nem valami rendkívüli felfedezést hozott nyilvánosságra, inkább nosztalgiából, mert a városból, faluból egyaránt kivette a részét. Ez alatt csak részben gondolhatta, hogy nem azért falu az, ami már több egy tanyánál, és ott is parasztok élnek. Bár városban is, falun is akadtak urak, de senki sem hitte, hogy csak ebben különbözik a kettő egymástól, hanem alapvető szokásaiban, sajátos törvényeiben.

   Ez azért érdekelt engem, már kamaszodó fejjel is, mert különböző emberi kapcsolatokat fedeztem fel a két család, Némethék és Városiék életkörülményei között. Olyan volt számomra nagyszüleim életközege, mint a rétestészta. A sok gyűrődéstől tele volt rétegekkel. A rétegek között láthatatlan válaszfalak voltak: körülmények, szokások, íratlan szabályok, stb.

Az egyik ilyen, amiről meséltek szüleim, például a párválasztás volt. Más jelentősége volt falun a házasságnak és a gyerekszületésnek is, mint városon.

Falun két fiatal egymásra találása, nem egyszerűen úgy működött, hogy "meglátni és megszeretni". Legtöbb helyen olyan „törvény" uralkodott, amely nehezítette a párválasztást.

- Kódishoz soha ne menjen kódis! - hallom Németh nagyapám hangján. Ez szerinte azt jelentette, hogy ha vagyonban nagyjából azonosak kapaszkodtak egymásba egy életre, abból csak szegénység született.

A jómód mércéjét a föld és a jószágok (a házkörüli háziállatok) jelentették. Módoséknál „volt mit a tejbe aprítani". Persze kisebb eltérések azért voltak. Ha a lány szegényebb is volt valamicskével, annak bizony igencsak szépnek, takarosnak és felettébb ügyesnek kellett lennie. Ilyen volt anyám! A fiúknál viszont valamilyen társadalmi, közösségi rangja kellett hogy legyen. Apámnak szakmája volt, ereje, egészsége valamit ellensúlyozott hátrányosabb anyagi helyzetén. Aztán, ott volt a helyi szokások további rendje is: „kálvinista" nem kereshette egy „pápista" kegyeit. A falu alvégén lakó nemigen merészkedett a felvégre, mert az ottani legények úgy eltángálták, hogy örökre elment a kedve a széplánykereséstől. Számtalan ilyen és hasonló erős fal épült, s vette körül a falun élő embert.

A házasság is ilyen volt. Sokkal bonyolultabb és kötöttebb volt ez, mint városon. Olyan elképzelhetetlen volt, hogy odaállt a pár az anyakönyvvezető elé, igent mond, aztán különösebb ceremónia nélkül megkezdte a házaséletet. Bár városon ez már divatozott.<br /> Faluhelyen még a legszegényebbek körében is ez sokkal nagyobb esemény volt. Ha soha nem, de akkor mindenre kell, hogy fusson a szegénységből, mert ez egyike volt azon szokásoknak, hogy egy életre szólt, s még, ha az érintettek ingének, gatyájának árát is, nem egyszer egész évi keresetét megitta a násznép, akkor is ünnep volt az ünnep.

 Ma sem értem, hogy miért csaptak rendre ilyen nagy dáridót. Azt aligha volt érdemes ünnepelni, hogy egy életre való göncöt vettek a nyakukba. A másik sem lehetett igazi indok, mert a párok - kevés kivétellel - az együttélést már a házasság előtt jóval megkezdték. Az egyik rokonom mondta erről, hogy „ha egy cipőt vesz az ember, előtte azt is felpróbálja".

Az sem adott okot ivásra-evésre, hogy a házassággal a fiatalok önállósodnak, mert ha lehet, ez még nagyobb szolgaságra ítélte őket. A házassággal „két kézzel gyarapodott a gazdaság és a család." - tartotta a falusi ember. Mert bizony egy-egy háznál három generáció is együtt élt, s itt az új férj az apja, vagy az apósa mellett vette ki részét a teendőkből. Szava, tanácsa aligha számított, sőt a munkában is a nagyobbik részt ő kapta.

<br /> A menyecske, az anyja, de legtöbbször az anyósa mellett már megbecsültebb szerepet kapott. Bár egyenrangú lett a családban, de a háztartás alacsonyabb rendű munkái is mind neki jutottak. Itt aztán mindegy volt, hogy az új asszony zsellér, cseléd, falusi iparos, kereskedő, vagy kis tisztviselő házába került, nyakig bele süllyedt a sokgondú háztartási munkák közepébe. Ráadásul a módosabbjánál még ápolni kellett a külcsinyt is, mutogatni a „kivagyiságot". Nem mulaszthatta el vasárnaponként a templomi misét, és a különböző falusi közösségekbe kötelezően el kellett járnia.

<br /> Minden olyan mesterkéltnek látszott. Az egyetlen természetes mozzanat a házaséletben a születés volt. Itt voltak viszont a legszigorúbb szabályok. A születésszabályozásnak minden módját tiltotta a paraszti erkölcs. Annyi gyerek született, amennyi éppen születhetett.

<br /> Persze titokban, az okosabbjának ehhez is meg volt a maga módszere. A szerelmi együttlétben vagy az asszony, vagy a férje rendre kísérletezett az aktus félbeszakításával. Hátha megússzák egy újabb gyerek nélkül. Bizony a szerelem a házasságon kívülre szorult. Nem pusztán azért, mert a testi együttlétek jóval előtte megkezdődtek, hanem azért is, mert ekkor egészen más szokások szabták a törvényt.

A nagyszülőknél - mint akkoriban mindenhol - nem az étkezés volt az élet fő gondja. Ha volt mit enni, volt, ha nem, akkor beérték annyival. Nem voltak olyan flancosak a konyhák, mint manapság. Néhány alapvető berendezés, edények, a nélkülözhetetlen eszcájg és kész. A tinédzser lányoktól az öregasszonyig, mindenki gazdasszonykodott. Ennek aztán az lett a következménye, hogy ritkán tudtak jól főzni, és nem is étkeztek valami változatosan. Városi nagyanyám kivétel lehetett, mert nem csak ő főzött ízletesen, de lányai - így anyám is - is kiváló ételvarázslók lettek.

Így volt ez a hétköznapokon. Kenyérrel, egy darabka szalonnával el voltak ebédig, aztán a házkörüliből, - tészta, zöldség, kása, köles stb.-ből - kanyarított valaki egy ebédfélét, este pedig jöhetett a kenyér újra, a déli maradék, meg a pincehideg aludttej.

<br /> Más volt a helyzet a hétvégeken, az ünnepeken, vagy ha vendég érkezett. Akkor olyan bőségben főztek, sütöttek, amilyet a fantáziájuk ki tudott találni. Nem felejtem, hogy ez a pocséklás néha érthetetlen volt számomra. Városi Gábor nagybátyám felesége, - aki igencsak vendégszerető rokon volt, - amikor leszűrte a húslevest, a mi városi gyomrunknak kedves, finom zöldségeket mind kidobta a tyúkoknak. Tette ezt egészen odáig, amíg meg nem győztük arról, hogy ez milyen finom része egy jó ünnepi ebédnek.

<br /> Ahol nagyon szegény volt a család, ott többnyire nem azért főztek csapnivalóan, mert esetleg nem tudtak volna jobban, hanem azért, mert nem mindig volt miből.

<br /> A falusi ember többsége szűkösen élt. Ami volt éppen, azt ette. Ezért igaz egyszerre, hogy a parasztasszonyok nem tudtak főzni, meg az is, hogy kitűnő népi és parasztételek receptjeire még ma is emlékszem.

<br /> Ami a házakat illeti, mindenki valami csínosat szeretett volna. Évente legalább egyszer lemeszelték kívülről, havonta meg föltapasztották a helyiségek földjét.

<br /> Amikor először elküldött az egyik nagyanyám, hogy egy vödörbe szedjek neki a főúton egy kis tehén- és lószart, nem tudtam elképzelni, hogy mi a nyavalyának kell az. Csak amikor agyagos földdel elkezdte kevergetni akkor tűnt fel, hogy az egész olyan massza lett, mint egy barnás malter. Ezzel aztán szépen felkenegette hol a konyha, hol a szobák valamelyikének a földjét (mert náluk még nem volt padló, vagy kövezet) s ennek a műveletnek a frissítő hatása szinte megváltoztatta az egész lakást. Igaz, hogy az enyhe illata is átjárt mindent rendesen. Amíg meg nem száradt, rálépni tilos volt. Szép, sárgás föld lett az aljzat mindenütt és hihetetlen, hogy meg se repedezett.

<br /> Nekem - a kamaszkoromra emlékezve - minden olyan volt, a nagyszülők házánál, mint a mesében. Az egymástól jóval távol eső két településen is, nagyjából ugyan az volt a tipikus, hogy a hosszú házak mentén oszlopos gang, bent egy olyan előszobaszerű pitvar, abból előre a konyha nyílt. Egyik oldalon a hálószoba volt, a másikon meg a tisztaszoba. A hálószobában mindenütt kemence.

<br /> Télen így a fűtés szinte semmibe került, mert minden helyi anyag eltüzelésére, - amit évközben gyűjtögettek - alkalmas volt a kemence. Szegényebb helyen még a "tehéntrottyot" is kiszárítva eltették télre és fűtöttek vele.

<br /> A szobákban minden célszerű volt, semmi felesleges. Ahogy mondani szokták, a szükség szabta megoldások uralkodtak. A lakószobákban legtöbb helyen egy asztal az ablak alatt, étkezésre és minden szobai munka elvégzésére. A kemence körüli ülőpadka a téli üldögélésre szolgált.

<br /> A falak mentén az öregebb házaspár számára erős keményfából készült ágy, ami nemcsak szűkös volt, de felettébb kényelmetlen is, mert ki tudja miért, de akkortájt még, senki nem álmodta meg a franciaágyat. A kemence körül meg annyi vackon aludtak a gyerekek, ahányan voltak. Legtöbbször fiúk, lányok, kicsik és nagyobbak egy csomóban. Az öregekkel ellentétes sarokban a fiatal házasoknak is volt egy ágy. Így aztán mindenki megfért akár egy szobában, de volt, aki kiszorult a konyhába.

<br /> Aki felnőtt, az megnősült, vagy férjhez ment és sokáig nem maradhatott a szülői háznál, szárnyra kellett kelnie legtöbbször a hely szűke miatt.

<br /> Bármennyire is összezsúfolódtak, többnyire ott volt egy szabadszoba, amit tulajdonképpen nem használtak semmire. Tisztaszobának hívták, amit a vendégek számára nyitottak csak meg. Ezért volt a parasztélet ugyan úgy szűkös, mint pazarló is. Mert akárhányan is éltek egy szobában, a tisztaszoba érintetlen maradt.<br /> A két nagymama háza között volt azonosság és több feltűnő különbség is. Az egyik, ami a spóroláshoz kötődött, hogy mindkét ház helyi anyagból készült. Németh nagyapám háza a cigányok verte vályogból, Városi nagyapámé bodrogkeresztúri kőből. Mindkettő abban volt egyforma, hogy nyáron hűvös, télen meleg volt. Míg apám anyja szabadkéményes tűzhelyen kotyvasztott, anyámék sparheltjéből, már a kürtőn át távozott a füst. Mindkét házból eltűnt a régi divat, nem volt külön konyha és pitvar, hanem a kettő már egybe volt, így nagyobb hely jutott a család életteréhez. <br /> Apróság, de Városiéknál tapasztott volt a helyiségek járófelülete, rongy-szőnyeggel terítve, míg a másikénak fapadlós volt a szobája, konyhája egyaránt.<br /> Mai ésszel már aligha érthető, hogy évszázadokon át miért nem változott célszerűbben a falusi építkezés. Elképesztően kisméretű ablakok mindenütt, olyan ajtók, amin egy átlag méretű ember is csak lehajtott fejjel közlekedhetett. Így az egész szellőzetlen, homályos lakás lett.<br /> Számunkra akkor, ezek a részletek aligha voltak érdekesek, csak a mostani visszaemlékezés hozta felszínre őket. Nekünk gyerekeknek a bűvölet és a kaland egész tárházát adta a természet közelsége. Ott éreztük meg igazán, mi mindent kínál. Napfényt, levegőt, izgalmas környezetet, amiben el kellett viselni mindezek hátrányait is; a port, a sarat, szelet, sérüléseket, stb. A nagy felfedezések és tapasztalások időszakai voltak a nyarak. Ott tanultam meg libát őrizni, tömni, tollukat tépni, úszni, fát mászni, lepkéket, rovarokat, mezei virágokat gyűjteni, aratás után mezítláb a tarlón csúszós csoszogással úgy járni, hogy ne szúrjon.<br /> Ott ismertem meg, hogy készül a vaj, túró, hogyan kell kenyeret dagasztani, sütni, miként lehet házilag szappant főzni. Hogy ezek ma már nem fontosak? De igen, mert ezekkel együtt megtanultam az alkalmazkodás szükségességét, a rám bízott feladat teljesítésének felelősségét is.<br /> </p><p></p><p>

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

Oldal: 2. A falusi élet
*** LÁNGOKRA SZÜLETTEM *** - © 2008 - 2026 - smaragd.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat